Hanuka (is) remek alkalom a visszanézésre, belső inspiráció keresésére. A gyertyagyújtás és az olvasmányok kombója még több értelmet hozhat számodra az ünnepléshez.
A hanukai szertartás igazán nem hosszú, ezért erre az évre kitaláltunk valami pluszt is hozzá. Mi lenne, ha minden gyertya meggyújtásával felidéznénk egy zsidó nőt a történelem különböző korszakaiból, akiről talán nem hallottunk, vagy ha igen, már rég beszéltünk róla? Izgalmas életutak, fontos küzdelmek, rejtélyek és misztériumok jellemzik azokat a hősöket, akiket meghívunk az ünnep meghitt estéire. Reméljük, hogy jót fogtok beszélgetni róluk és esetleg kérdéseket is felvetnek majd a hanukai fények mellett.
„Micsoda világhírű néni lesz Magából!” (Glücklich Vilma)
Schwimmer Rózsa a saját korában nemzetközileg ismert és elismert újságíró, lapszerkesztő, feminista, illetve pacifista volt, nem mellesleg pedig a világ első nagykövetnője, akit kis híján Nobel-békedíjjal tüntettek ki.
Schwimmer Rózsa 1877-ben született egy vallását nem gyakorló zsidó családban, és fiatalkorában nem nagyon találta a helyét. Budapesten először nevelőnőként dolgozott, majd hivatalnok lett. Ekkor ismerkedett meg azokkal a nőkkel, akikkel életre hívta a modern nőmozgalmat hazánkban. Új, a nőkről az addigi hagyományoktól eltérő gondolatait először Budapesten, majd vidéken is terjesztette.
Az általa irányított szervezetek, egyesületek a női jogok védelmét, valamint a leánykereskedelem és prostitúció elleni harcot tűzték ki célul. 1904-ben a korszak legmeghatározóbb nőszervezetének, a Nők Választójogi Világszövetségének (International Woman Suffrage Alliance, IWSA) berlini kongresszusán tarthatott előadást, amellyel hatalmas sikert aratott.
Az első világháború kirobbanásának hatására Schwimmer pacifizmusa tovább erősödött. A magyar kormány megbízásából tárgyalt külföldön, de sajnos nem túl sikeresen.
1920-ban el kellett hagynia Magyarországot, előbb Ausztriában, majd Amerikában telepedett le hugával, Franciskával együtt, de sosem kapták meg az állampolgárságot. Írásaiból tartották el magukat. Itt sem adta fel pacifista tevékenységét, a második világháború előtti években olyan politikusokkal és közéleti személyiségekkel levelezett, mint Herbert Hoover, Kéthly Anna, Lenin, Sztálin, Winston Churchill vagy Charlie Chaplin.
A rezadeiras (szó szerint: ima-nők) olyan nőkre vonatkozott a portugáliai rejtett zsidók körében a 15. század végén, akik előimádkoztak. A kényszer áttérítések és a zsidók kiűzésének időszakában Portugáliában sok zsidó választotta a rejtett életet. A külvilág felé áttértek a katolikus hitre, titokban azonban, amennyire tudták, megtartották a zsidó vallás törvényeit, szokásait. Ez nagyon veszélyes gyakorlat volt, mert az inkvizíció kegyetlenül megtorolta, ha kiderült, hogy valaki csak színleli a keresztény vallás szerinti életet. Így a rejtett zsidók különféle okos trükkökre kényszerültek.
Az egyik ilyen volt az a gyakorlat, hogy nők imádkoztak. Nem énekelték, hanem halkan mormolták az imákat, együtt, hárman-négyen, ebéd készítése közben. Így úgy tűnhetett kívülről, mintha csak fecsegnének.
A nőknek központi szerep jutott a közösség összetartásában és a zsidó vallásgyakorlat életben tartásában, hiszen a férfiak sokszor voltak távol, (többnyire öszvérhajcsárok voltak és napokig utaztak). Így a nők, többnyire az idősebb nők vezették otthon a zsidó vallási életet.
"Egy tüske az apartheid húsában.”
Helen Suzman 1989-ben vonult vissza a dél-afrikai politikai életből, 36 év parlamenti tagság után, melyből 13 évig egyedüli tagja volt a Progresszív Pártnak, melynek színeiben is, ahogy egész életében, az apartheid és a Nemzeti Kormány politikája ellen harcolt.
Világszerte ismerték hajthatatlan küzdelméért, számos díjat vett át, köztük az ENSZ nemzetközi emberjogi bizottságának díját, és kétszer jelölték a Nobel béke-díjra.
A litván zsidó szülők gyermekeként 1917-ben világra jött lány közgazdasági diplomát szerzett, és egész életében az egyenlő jogokért és az apartheid kormány kegyetlenségei ellen harcolt. Olyan jogrendszerért, melyben megszűnik a fekete dél-afrikaiak kiszolgáltatottsága és diszkriminációja.
Harcolt a halálbüntetés és a nemi diszkrimináció ellen is.
Főszerepe volt annak az 1988-ban meghozott törvénynek a megalkotásában, amely nagyban javította a nők státuszát az országban.
“Az a következetesség, mellyel az elmúlt három évtizedben ön a szabadság alapvető értékének és a törvény fontosságának védelméért harcolt, nagyon sok dél-afrikai csodálatát vívta ki.” (Nelson Mandela a börtönből Helen Suzmannak írt leveléből)
“Én a híres nő, … kiváló ősök leszármazottja”
Szárá Bát Tovim 18. századi legendás nőalak volt, aki tchinéiről (a tchine könyörgést jelent és olyan, nőknek készült imakönyvet, melyet jiddisül, vagy más, beszélt nyelven írtak) lett híres, de sokan kételkedtek a létezésében. Életének dokumentált történetében sok ellentmondás van, ezért is jutottak jópáran arra következtetésre, hogy nem élt. Legfőképpen azért, mert az az elmélet járta, hogy a tchinéknek nem voltak női szerzői. Ez az elmélet azóta megdőlt.
Szárá Ukrajnában született, apja Mordeháj (erre nincs egyértelmű bizonyíték), nagyapja a Briski Mordeháj rabbi (ebben minden forrás egyetért).
Szárá művei közül a leghíresebb a Tchine Slosá Seárim, a Három Kapu Tchinéje, mely már nagyon erőteljes, kiforrott irodalmi stílusban készült, rímeket is használ. Önéletrajzi részek vannak benne, szerzője magabiztosan ír saját magáról: “Én a híres nő, Szore Bász Tojvim, aki kíváló ősök leszármazottja”.
Legérdekesebb része a művének a “knéitláh légn” leírása, mely Jom Kipurhoz fűződik, és egy gyertyákkal, temetővel kapcsolatos széles körben elterjedt női szokást ír le. Szárá erőteljes tchinéje arra biztatja a gyertyák készítőit, hívják velük az ősanyákat és az ősapákat, hogy segítsenek egy egészségben teli, sikeres új év, valamint a Messiás eljöveteléhez.
Szárá legendás alakja több jiddis író művében is megjelenik.
“A legfontosabb zsidó nő a középkori Angliában.” (Robert Stacey, történész)
Winchesteri Licoricia a 13. századi Anglia egy kiemelkedő üzletasszonya volt. Második férje halálát követően (aki a korabeli Anglia egyik leggazdagabb zsidó lakója volt) hatalmas vagyon felett rendelkezett. Özvegyi adóját felhasználták a Westminster Apátság építéséhez.
Ez a bizonyos férj Oxfordi Dávid volt, aki első feleségétől elvált, hogy elvehesse Licoriciát feleségül. A válás jogi kálváriához vezetett, melyben sokan részt vettet, többek között III. Henrik, az angol király, az angol bét din, a párizsi bét din és a yorki érsek is.
Licoricia folytatta férje üzleti vállalkozásait és új saját üzleteket is elindított. Üzletfelei között volt III. Henrik, valamint a királyi udvar más előkelőségei és dél-Anglia nemességének más tagjai is.
Sokszor segítette ki a zsidó közösség tagjait.
1277-ben holtan találták. A gyilkosság felderítetlen maradt.
“Nagyon erős optimizmusom a gyengém.”
Alice Davis Menken egy amerikai szociális reformer volt, akinek a büntetésügyben végzett munkája változást hozott a fiatalkori bűnözőkhöz való hozzáállásba.
Egy hétgyermekes szefárd család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban.
Sok kortárs zsidó nőhöz hasonlóan ő is nagyon aktív volt a társadalmi feladatok ellátásában, a szefárd zsinagógai körzetben, ahová tartozott és más társaságokban is. Így került kapcsolatba a Lower East Side-on a zsidó menekült közösségekkel. Ennek a munkának a keretében elkezdte érdekelni a fiatal zsidó bevándorló női bűnözők sorsa.
1907-ben megalapította a Jewish Board of Guardians-t (Zsidó Gyámok Testülete), majd egyre több tisztsége lett. Úttörő írása rámutat, hogy a bűnelkövetőkkel való foglalkozásban a terápia segít és nem a büntetés. Több, mint harminc éven át dolgozott ezen a területen és számos büntetésvégrehajtással kapcsolatos társadalmi szervezetben volt aktív.
Gyászjelentésében a New York Times azt írta, hogy Alice David Menken főszerepet játszott a büntetésügy evolúciójában a szentamentalizmus és büntetés kettősétől a megbocsátás és rehabilitáció fontosságáig.
Oktatás, jólét, kultúra, szalonok
Eugenie Schwarzwald a 20. század első felében élt Bécsben. Progresszív pedagógus volt, valamint szalont vezetett, melyben olyan hírességek is megfordultak, mint Elias Canetti, Arnold Schönberg és Oskar Kokoschka.
Karizmatikus személyiségként hatással volt Bécs szociális jóléti tevékenységének jobbá tételére, irodalmi hagyományára és pedagógiai munkásságára egyaránt.
Élete szenvedélyévé vált, hogy a lányoknak a fiúkkal egyenlő oktatási lehetőségeket teremtsen egy olyan világban, amelyben lányok nem mentek egyetemre és nem volt koedukáció.
1901-ben megalapította a Schwazwald’sche iskolát, melynek zászlajára a lányoknak is egyenlő oktatás kiharcolását tűzte. Együttműködött a kor híres modernista építészével, Adolf Loosszal. Az első világháborúban nagy volumenű szociális munkát végzett, és folytatta iskolai tevékenységét.
Iskolájába, mely versenyben állt sok más lányiskolával, főleg asszimilált, jómódú zsidó családokból jöttek a tanulók. Fő célja volt, hogy a lányok bejussanak az egyetemre. Ennek a célnak az eléréséért a szokásos hatéves tanulmány mellé beiktatott egy hároméves haladó programot, melynek végén diákjai vendéghallgatók lettek az egyetemen, és egy négyéves haladó programot, melynek elvégzésekor egyetemi hallgatók lettek.
Koedukált elemi iskolát nyitott, és végül egy nyolcéves gimnáziumot is, mely óriási győzelemnek számított e korban. A pedagógiai programba beillesztette a kor reformpedagógiáinak krémjét, Montessoritól Lietzig. Tanárai között volt Kokoschka és Loos.
Erős, domináns, sokszor ellentmondásos személyisége miatt sokan kritizálták, és sok kortárs író formálta meg alakját szatírikusan.
“Lázadó voltam öt éves koromtól.”
Ernestine Rose 1810-ben született Lengyelországban, és egész életében a rabszolgaság eltörléséért, egyenlőségért, a gondolat szabadságáért tevékenykedett.
Ernestine ateista volt, feminista és rabszolgaság-ellenes. Nem volt hajlandó hozzámenni ahhoz a férfihoz, akit rabbi apja kiszemelt számára. Berlinbe, Párizsba, Londonba, majd New Yorkba utazott és itt teljesedett ki politikai tevékenysége.
1850-re a feminizmus, a rabszolgaság eltörléséért harcoló mozgalom és a szabadgondolkodók központi alakja. Ezekben a mozgalmakban ő volt az egyetlen külföldi, az egyetlen ateista és az egyetlen zsidó.
A polgárháború után visszatért Angliába és folytatta aktivizmusát egészen haláláig. Halála után azonban hosszú időre elfeledkeztek róla, mert bevándorló volt, radikális, ateista és nő. Az 1970-es években került elő a neve újra, a fekete- és nőmozgalmak megerősödése idején.
Tüzes, hatásos beszédei és aktivizmusa miatt úgy is nevezték őt: “a platform királynője”.
Búcsúztatóján az utána jövő aktivista nemzedék egyik tagja azt mondta: “A liberális törvények, melyek alapján ma élünk, ennek a csodálatosan tehetséges nő fáradhatatlan küzdelmének köszönhetőek...mindig hálásnak kell lennünk Ernestine L. Rose-nak.”
